2013. november 8., péntek

Amikor kérlek, hogy figyelj rám, és te tanácsot akarsz adni, akkor nem azt tetted, amire kértelek.
Amikor kérlek, hogy figyelj rám, és te azt mondod nekem, nem kellene így vagy úgy éreznem, akkor az érzelmeimre tapostál.
Amikor kérlek, hogy figyelj rám, és te azt hiszed, hogy neked kell megoldani a problémámat, – akkor is, ha furcsának tűnik – cserbenhagytál.
Figyelj! Csak azt kértem tőled, hogy figyelj! Nem azt, hogy bármit is mondj vagy tégy, hanem csak hogy figyelj. Olcsó a tanács, és pár fillérért megvásárolható újságokban, folyóiratokban. Ezt magamnak is meg tudom tenni. Nem vagyok tehetetlen! Talán elvesztettem a kedvemet, és botladozom, de nem vagyok tehetetlen. Amikor helyettem teszed, amit nekem kellene – sőt szükségem van arra, hogy magam jöjjek rá -, akkor a bizonytalanságomat, félelmeimet erősíted!
De amikor egyszerűen elfogadod, hogy amit érzek, azt tényleg érzem, nem törődve azzal, hogy mennyire irracionális… Amikor már nem kell erőfeszítéseket tennem, hogy te is meglásd, akkor tudok figyelni arra, hogy mi áll az érzéseim mögött.
Amikor ez már tiszta, akkor a tennivaló is nyilvánvaló, és nincs szükségem „jó tanácsra”. Az irracionális érzelmek mind érthetővé válnak, amikor látjuk, mi van mögöttük.
Talán az ima is azért sikerül az embernek, mert Isten csendben figyel. Ő nem ad „jó tanácsokat”, s nem mondja, hogyan kell valamit megoldani. Ő figyel, és abban segít, hogy én jöjjek rá a megoldásra.
Szóval, nagyon kérlek, figyelj, és hallgass meg! Ha te is akarsz mondani valamit, várj egy kicsit, és amikor befejeztem, akkor mondjad. Én majd szívesen figyelek rád!