2012. április 5., csütörtök

-Nincs visszaút-

George Bernard Shaw ezt írta: “Két tragédia van az életben. Az egyik az, hogy nem teljesül szívünk kívánsága. A másik az, hogy teljesül.”


A történet-sorozat nem akkor kezdődik mikor gondolhatnátok. Eme történés-hálózat miatt tanítványaim támadni fognak, ha hasonló helyzetben vannak, mivel őket is érint(het)i. Nem írók dátumot, aki(k)  eddig olvastak  tudják, hogy miért követnek figyelemmel. Hol kezdhetném, talán ott, amikor megértjük az egység lényegét, akkortól fogva minden nem egységben töltött idő BŰN, ha nem tudja lelkitársunk személyesen hol vagyunk, emiatt amik történnek a személyes egységesítésen az olyan, mintha tengerbe folyó folyó. Van az egyik fél és van a másik fél mindent meg akarnak adni egymásnak, de először feltérképezik a bizalmi tényeket. Itt minden kiderül, még az is, hogy másnak állítottad be magadat. /Megjegyzésként annyi a lelki szintet észreveszed a lelkitársadnál, ne ijedj meg a különbségen! A különbség az életviteletekből kifolyólag adódik, de orvosolható oly módon, hogy teljesen egymásra hagyatkoztok. Vigyázat első a lelki egyensúly, majd a szívválasz, aztán alázatos szolgálatkészség, majd az úgynevezett amitől mindannyian félünk, de várjuk is, mivel amikor nincs visszaút, akkor tényleg véglegesen visszavonhatatlanul nincsen visszaút, mégha oly sokan irigykedve próbálnak közétek férkőzni, hogy ne jöhessen létre a lelki egység./ Nagyon fontos amit ettől a pillanattól leközvetítek az annak a személynek szól, aki jegyesegyetlenem, másoknak hasonlóképpen történhet meg, ha nem olyan alamusziak mint ama tanítványaim, akik még tudják a lelkitársuk telefonszámát, lakcímét, mégis arra képtelenek, hogy felhívják a lelkitársukat, ehelyett olyanokkal jönnek, mi van ha tévednek?, vagy mi van ha nem fogadja?... egyszóval keresik a kifogásokat, s ha nem találnak akkor közelebb mennek a lelkitársuk felé vezető úton, s sírnak, hogy ők mindjárt érkeznek, ahogyan az én lelkitársam, a jegyesegyetlenem is hasonló cipőben járván nem veszi észre amit, ha észrevenne senki nem tudná eltéríteni a lelkitársi egység felé vezető lelkitársával kapcsolodó-közös útról. Úgye magatokra ismertek, volt amelyiktek annyira merészkedett, hogy még saját magát is letagadta, amikor éppen csak meg kellett volna fognia üdvözlésképpen a lelkitársa kezét. Nem kellett volna sok, de ő hebegve-habogva inkább odaköszönt, s ennyivel megelégedett, s amikor kérdeztem: -még nem készültem fel rá- vagy ezt hányan mondjátok, ez annyira a kedvencem lett a beszólásaitokból: -én csak akkor megyek ha mellette aludhatok úgy, hogy többet ne tudjanak közénk ékelődni valamit-