Sokszor láttam halott gyermekére
ráboruló anyát, amint azt kiabálja, ordítja fájdalommal telve, hogy hol
van Isten. Ilyenkor nekünk orvosoknak, nővéreknek egy feladatunk lehet:
szenvedőktől mély együttérzéssel át kell venni valami kis terhet
ugyanúgy, ahogy egy szörnyű nehéz zsákból, ha súlyt veszünk ki, az
könnyebb lesz.
Láttam
egyszer egy őrjöngő anyát, akit senki nem tudott megnyugtatni. Hiába
jöttünk gyógyszerrel, injekcióval, a fejlett orvostudomány eszközeivel.
Semmire sem jutottunk. Egy ott álló laikus egyszerűen átölelte, hagyta,
hogy ránehezedjék. Kinyilvánította, hogy maximálisan osztozik
fájdalmában. Levett a lelki súlyból. Hogyan lehet ebből a súlyból
levenni, hogy minket ne nyomjon össze a sokszor átadott teher? Csak
kegyelmi úton.
Ez az út pedig azt jelenti, hogy minden pillanatomban tudom, hogy a földi életem összes eseménye, benne a fogantatásom, a születésem, a házasságom, a gyermekeim születése, és a halálom a létemnek egy-egy pillanata, de nem a vége. Ha ezt tudom, akkor ugyan félek a haláltól, mert ember vagyok, de Isten segítségével legyőzöm a félelmemet, és így már át tudok venni terheket mástól úgy, hogy az közben ne nyomjon agyon...
Ez az út pedig azt jelenti, hogy minden pillanatomban tudom, hogy a földi életem összes eseménye, benne a fogantatásom, a születésem, a házasságom, a gyermekeim születése, és a halálom a létemnek egy-egy pillanata, de nem a vége. Ha ezt tudom, akkor ugyan félek a haláltól, mert ember vagyok, de Isten segítségével legyőzöm a félelmemet, és így már át tudok venni terheket mástól úgy, hogy az közben ne nyomjon agyon...
-Dr. Csókay András-